2010. március 22., hétfő

A folyó partján



A folyó partján, ahol állok,
csöndben beszélgetnek a halak.
Mielőtt a Hold lemegy, még
utoljára szerelmet vallanak.
Leszállt az est és némelyik
könnyelműn levegőbe kél.
Ez a kövek közt tátog,
az jól lakott, már nem mesél.
Alig látom őket, a víz
feléledt, csupa hab.
Millió szerelmes ösztön vet
tajtékzó, ős hullámokat.


Sátram cövekénél üres
borospohár kajánul rám nevet.
Hideg kőbe kapaszkodom,
mert húzná, vinné lelkemet.
De az most részegen
hálózsák mélyén kísért.
Egy régi álmot kerget,
maga sem tudja, hogy miért
akaszkodik még mindig
Ágnesom hajába ott,
ahol letűnt szerelmünk végül,
csak fakó foltokat hagyott.


A folyó partján, ahol állok,
éppen ívnak a halak.
Néma nászba szédül
csónak, csillag, pillanat.
Rozsdás fazék ölében
ikrát rak a múló kábulat,
habár szabott a program,
a táncrend még szabad.
A percnyi mámor ára holnap,
csak én tudom mi lesz.
A zúgó mögött a vízbe fűzek
húznak sötétlő gondolatjelet.

Nőnap, 2010


Az éjjel magamra húztam
lelked pókháló jelmezét.
Itt-ott szorít még, és recseg,
ropog, de lassan enged.
Szikrák pattannak, miközben mozdulok,
s kikelnek a műszálas szőnyegen.
Elindulok. Kis, apró tüzek kísérik
lábnyomom, s te jössz velem.
Te most már benne égsz a húsban,
tegnapi törvény kötötte gúzsban
élem tovább veled
- mintha ez a világ rendje volna –
kötözgetett, csorba létemet.


Online románc



Köröttem most ébred a város,
arcomba robbant már a vekker.
Ínyemet új nap íze rontja,
gyomromban benne ég a reggel.

Hiába hát, hogy alkonyonta,
virágporos esték áttetsző méze
vonta álmos szemünkre a vágyat?
Mi végre járat csúcsra minket,
s tűnik párna kábulatba lassan,
az egyszemű LCD tekintet,
e végtelenbe enterelt parázna félmosoly?
Hát fölösleges, hogy gondjaimról
elterelt tudattal hinni kezdjem:
e néma ámulatban van mit feljegyeznem,
hogy nem vihet semmiféle másnap-ásszal
minden partit az élet magával?

Kávémban most napok mocska.
Rágyújtok egy verssorodra,
hamuját ölembe ejtem,
széthull, félek, elfelejtem.


Asszociogramma: Fehér


Fehér csempe,
fehér fal.
Fehér fürdőkád,
fehér hab.
Fehér mercedes,
fehér ló.
Fehér lélek,
fehér hó.
Fehér holló,
fehér toll.
Fehér homok,
fehér bor.

Fehér éjszaka,
fehér ágy.
Fehérember,
fehérnép.


1993



Részem voltál,
és most csonkodon
időnként belém nyilall
egy kis fantomfájdalom.
Ilyenkor megpihentetem szemem
emlékekből szőtt gobelin képeden,
ami szép, mint rég,
de már mozdulatlanul,
s ha közel hajolok,
színes szálakra hull.


Alszik a város


Alszik a város nyitott szemmel
rebben a fény, hó hull a
fagyott tetőkre, csendes az este,
súlyos az éj.

Pislán moccan a lámpa: sárga
ragályban zöld a remény.
Zizegve bújik, egymáshoz bágyad
a jég ölű résben pár denevér.

Itt van e tábla üvegben a múltam.
Kinn a valóság, benn a fekély.
Ablak magányban nyílik a lélek,
zárul a tér.