A folyó partján, ahol állok,
csöndben beszélgetnek a halak.
Mielőtt a Hold lemegy, még
utoljára szerelmet vallanak.
Leszállt az est és némelyik
könnyelműn levegőbe kél.
Ez a kövek közt tátog,
az jól lakott, már nem mesél.
Alig látom őket, a víz
feléledt, csupa hab.
Millió szerelmes ösztön vet
tajtékzó, ős hullámokat.
Sátram cövekénél üres
borospohár kajánul rám nevet.
Hideg kőbe kapaszkodom,
mert húzná, vinné lelkemet.
De az most részegen
hálózsák mélyén kísért.
Egy régi álmot kerget,
maga sem tudja, hogy miért
akaszkodik még mindig
Ágnesom hajába ott,
ahol letűnt szerelmünk végül,
csak fakó foltokat hagyott.
A folyó partján, ahol állok,
éppen ívnak a halak.
Néma nászba szédül
csónak, csillag, pillanat.
Rozsdás fazék ölében
ikrát rak a múló kábulat,
habár szabott a program,
a táncrend még szabad.
A percnyi mámor ára holnap,
csak én tudom mi lesz.
A zúgó mögött a vízbe fűzek
húznak sötétlő gondolatjelet.
Mindent tudtunk egymásról, úgy üldögéltünk a gömbölyded kavicsokon. A folyó előttünk gyorsult fel. Itt nehéz evezni. Húzni kell a csónakot, feltűrt nadrággal, térdig a hideg vízben, csontos talpunkban a kövek fájdalmával.
VálaszTörlésNem beszélgettünk. Ellőttük már minden szavunkat, s a fák sötét árnya felett a Hold döntetlent ítélt.
A csillagászok meteorrajt ígértek, mi számoltuk a hullócsillagokat. Arcodon csalódást láttam. Nem figyelted elég állhatatosan az eget. Pedig az, tiszta volt, nem lehetett okod panaszra. Bort kértél a teádba, de már elfogyott. Az üres üveget a sátorcövek mellé állítottam, nehogy megbotolj a kötélben.
Fáztál. Nem tudom, tényleg elálmosodtál-e, vagy csak véget akartál vetni az egésznek. Amíg öltözködtél, a partra mentem, habár sötét volt, megóvta volna a szemérmed. A megivott bort a Dunába engedtem, s mire melléd feküdtem, már aludtál. Bennem is elaludt a remény, de még sokáig ébren voltam, és másnap a HÉV-re várva remegett a kezem a kialvatlan másnaposságtól.
Újságot vettem az állomáson, és te már hagytad végigolvasni a háborús híreket.
Néhány percig tartott az út. A megállók túl gyorsan követték egymást. Egészen vége lett a kirándulásnak.
A Margit-hídnál hosszan utánad néztem, ahogy elvegyülsz az emberek között. Barna haj, fakó vászonnadrág, barna orkán dzseki. Még az enyém volt. Nyugodtan lépkedtél, bal-jobb, ahogy szoktuk ezt, mi emberek, ösztönösen egyensúlyozva győzzük le a távolságot, közeledünk, vagy távolodunk.
Fejedben már a holnapi gondok gyülekeztek. Mély levegőt vettem, hogy utánad kiáltsak, de belém szorult. Körülöttem a délelőtti Budapest. Mit keresek én itt?
A megállóba becsúszott a hatos villamos. Nekilódultam, átdobtam magam a korláton, átslisszoltam az autók előtt, fel a villamosra. Elfojtott kiáltásom a hátizsák mozgási energiájává alakult. De ezt te már nem láttad.