arcomba robbant már a vekker.
Ínyemet új nap íze rontja,
gyomromban benne ég a reggel.
Hiába hát, hogy alkonyonta,
virágporos esték áttetsző méze
vonta álmos szemünkre a vágyat?
Mi végre járat csúcsra minket,
s tűnik párna kábulatba lassan,
az egyszemű LCD tekintet,
e végtelenbe enterelt parázna félmosoly?
Hát fölösleges, hogy gondjaimról
elterelt tudattal hinni kezdjem:
e néma ámulatban van mit feljegyeznem,
hogy nem vihet semmiféle másnap-ásszal
minden partit az élet magával?
Kávémban most napok mocska.
Rágyújtok egy verssorodra,
hamuját ölembe ejtem,
széthull, félek, elfelejtem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése